Tanács

Túróczi Zoltán: Tanács

Ma még Tied körülötted minden, Adhatsz belőle, adj hát, kinek nincs,
Mert jön egy nap, talán nemsokára S kihull kezedből minden földi kincs.
És nem lesz tied többé semmi sem. Tollad, virágos párnád másra vár,
Mit maga köré épített egy élet, Nem lesz több mint összeomló kártyavár.

Ma szólhatsz még jóságos, meleg szóval Testvéredhez, ki szenved, szomorú,
Vigaszt hoz szavad zengő muzsikája S tán rózsát hajt egy töviskoszorú.
Hajolj hát hozzá, amíg beszélsz, Harmatként hulljon szerető szavad,
Mert jön egy nap, hogy elnémul az ajkad És soha többé szóra nem fakad.

Ma kezed még erős, a lábad fürge, Szolgálhatsz szegényt, árvát, beteget,
Ma törölhetsz verejtéket, könnyet: Óh, most segíts, ha teheted!
Mert jön egy nap, hogy kezed mozdulatlan, Mindegy, hogy ősz lesz, tél, vagy koranyár,
Mert nincs több időd, s amit meg nem tettél, Azt nem teszed meg többé soha már.

De ma még Tied körülötted minden, És adhatsz… Adj hát annak, kinek nincs!
Hisz jön egy nap, talán nemsokára, S kihull kezedből minden földi kincs.
Csak az lesz Tied, amit odaadtál, Csak az, mi minden kincsnél többet ér:
A tett, a szó, mit szeretetből adtál, Veled marad, s örökre elkísér…

Gyorshajtás

András még egy hosszú pillantást vetett a kilométerórára, mielőtt a villogó rendőrautó előtt lelassított: 120 km/h a kitáblázott 90 helyett. Ez már a negyedik ebben a hónapban, mint oly sokszor máskor is. Hogy lehet, hogy valakit ennyiszer lemeszelnek?
Amikor a kocsi lelassított, András lehúzott, de nem teljesen az út szélére; hadd izguljon csak a zsaru a mellette alig fél méterre elhúzó autók miatt.
Megállt.
A rendőr kiszállt a kocsijából, és egy mappával a kezében előre jött.
József? József a gyülekezetből? Még csak ez kellett! András próbált minél jobban elsüllyedni az ülésben. Ez rosszabb, mint a közelgő büntetés maga. A keresztyén rendőr épp egy saját gyülekezetéből való gyorshajtó embert fogott meg. Egy embert, aki egy hosszú, fárasztó és zaklatott nap után sietett hazafelé a munkahelyről.
Szinte kiugrott az autóból, és ment a rendőr felé, akivel minden vasárnap találkozik a gyülekezetben, de eddig még soha nem látta egyenruhában.
– Hát szia, József! Örülök, hogy látlak! Milyen érdekes, hogy itt találkozunk!
– Szervusz, András – semmi mosoly.
– Hú, de szigorúnak látszik a Biztos úr, éppen most kapta el a felebarátját, aki siet haza a feleségéhez és a gyerekeihez.
– Igen, úgy tűnik: elkapta. – József kissé zavartan felhúzta a szemöldökét.
Jó jel!
– Nagyon húzós és hosszú napom volt ma. Asszem kissé túlléptem a limitet – de csak most az egyszer, he-he!
András lefelé sandítva arrébb rúgott egy kavicsot az aszfalton.
– Az asszony finom vacsorát készített, már nagyon vár haza. Érted, mire gondolok?
– Tudom, mire gondolsz. És azt is tudom, hogy már kétes hírnévre tettél szert a körzetünkben az őrsön.
Ajjaj, nem jól áll a dolog, itt az ideje taktikát váltani.
– Mennyit mértél?
– 115-öt. Volnál szíves visszaülni az autóba?
– Várj egy kicsit. Amint megláttalak, én azonnal megnéztem az órát, és épp csak súrolta a 100-at.
A hazugság kegyesnek, célravezetőnek tűnt, és “magától” jött.
– Légy szíves, András, ülj be a kocsiba.
András zavartan bemászott a kocsija ajtaján, és becsapta az ajtót. Bambán bámult előre a műszerfalra. Eltelt egy perc, kettő. Lassan, kelletlenül nyúlt az ablaktekerőhöz, de végül nem tekerte le az ablakot, mert látta, hogy József ír a mappán. Vissza a műszerfalra.
Miért nem kérte ez a jogsimat? Bármi történjék is, az tuti, hogy 1-2 hónapig nem ülök ennek az embernek még a környékére sem vasárnap.
Eltelt még 2-3 hosszú perc, majd egy kopogás az ablakon. András kinézett balra, József volt az, kezében egy félbehajtott papírdarabbal. A bűnös mintegy 3 centire lehajtotta az ablakot, épp csak annyira, hogy a papír beférjen.
– Köszi! – András nem nagyon tudta leplezni a gúnyt az arcán és a hangjában.
József szó nélkül ment vissza a rendőrautóhoz,
András csak nézte a visszapillantóban.
Felemelte a papírt: Nnna, nézzük, mennyi. Álljunk csak meg. Ez meg mi? Tréfa? Nem büntetőcédula, az biztos.
András olvasni kezdett.

“Kedves András! Egyszer volt egy kislányom, akit 6 évesen elütött egy autó.
Kitalálhatod: egy gyorshajtó. Pénzbírság, 3 hónap a fogházban, és az illető szabad volt; mehetett haza magához szorítani a kislányait, mind a hármat. Nekem csak egy volt, és most várnom kell a mennyországig, amíg újra megláthatom.
Ezerszer próbáltam megbocsátani annak az embernek, és ezerszer gondoltam, hogy meg is tettem. Lehet, hogy így van, de újra és újra meg kell tennem.
Most is.
Imádkozz értem, és hajts óvatosan: nekem egy kisfiam maradt.
József ”

András hátranézett, és látta, hogy a rendőrautó megfordul, és elindul visszafelé az úton. Csak bámult a távolba, amíg a kocsi eltűnt. Szétesve ült a kocsiban 20 percig, aztán beindította a motort, elindult,és lassan, az Úrhoz bűnbocsánatért esedezve hajtott hazafelé, hogy aztán otthon percekig szorongassa magához meglepett feleségét és gyerekeit.
Ne ölj!
Ne kockáztass!
Esélyt se adj rá!

Azt mondják…

Reményik Sándor: Azt mondják…

 

Azt mondják, hogy fényt hintek szerteszét

-Én olyan sötétnek tudom magam.-

 

Azt mondják, köszöntésem: békesség.

-S be nyugtalan vagyok, be nyugtalan!-

 

Azt mondják, dalom ír és enyhülés,

És több, mint szépség: jócselekedet.

 

-Bennem dúl a magamra-ismerés,

S meaculpázva verem mellemet.-

 

Azt mondja, aki találkozik vélem,

Hogy tőlem ő kapott ajándékotot.

 

-S én tehetetlen, sajgó kínnal érzem,

Hogy mindenkinek adósa vagyok.-

 

Ó, Barátaim, ha egy fénysugár

Lelketekig hullt, át a lelkemen:

 

Nem enyém az a fény, csak bennem jár,

Istennek köszönjétek, -ne nekem!

 

 

 

Nem ejt hibát!

Túrmezei Erzsébet: Nem ejt hibát!

Ha különösnek, rejtelmesnek
látszanak Isten útjai,
ha gondok ösvényébe vesznek
szívem legdrágább vágyai,
ha borúsan búcsúzni készül
a nap, amely csak gyötrelmet ád…
egyben békülhetek meg végül:
hogy Isten sosem ejt hibát.
Ha tervei igen magasak,
s irgalma kútja túl mély nekem…
ha a támaszok mind inognak,
ha nincs erő, nincs türelem,
s tekintetem sehol célt nem lát
vaksötét, könnyes éjen át…
egy szikrácska hit vallja mégis,
hogy Isten sosem ejt hibát.
És ha szívem megoldatlan
kérdéseknek betege lett,
mert elkezd kételkedni abban,
hogy Isten útja szeretet…
minden elfáradt sóvárgásom
békén kezébe tehetem,
s elsuttoghatom könnyek közt is:
Ő nem ejt hibát sohasem.

Azért csend szívem! Engedd múlni
a földi múló életet!
Majd a fényben látni, ámulni
kezdesz: Ő mindig jól vezetett!
Ha a legdrágábbat kívánja,
a legsötétebb éjen át
menekülj a bizonyosságba,
hogy Isten sosem ejt hibát!

Érdekes (vagy szomorú)?

ÉRDEKES…

Érdekes, hogy egy ötezres milyen soknak tűnik, ha elviszed a gyülekezetbe, és milyen kevésnek, ha a Tescoba mész.

Érdekes, hogy milyen soknak tűnik, ha egy órán át Istennek szolgálunk, de milyen rövidnek tűnik egy hatvan perces kosármeccs.

Érdekes, hogy milyen hosszú az a pár óra, ha a gyülekezetben vagyunk, de a moziban mindig olyan gyorsan eltelik az idő.

Érdekes, hogy amikor imádkozunk semmi nem jut eszünkbe, de ha egy barátunkkal beszélgetünk, nincs gondunk a szavakkal.

Érdekes, hogy ha egy meccsen hosszabbítnak, a közönség lelkesedése határtalan, de ha a prédikáció kicsit hosszabb, a legtöbben panaszkodunk.

Érdekes, hogy néha milyen nehéz akárcsak egy fejezetet is elolvasni a Bibliából, egy bestsellert pedig le se tud tenni az ember.

Érdekes, hogy az emberek a koncerteken meg a meccseken tolonganak az első sorban levő helyekért, de a gyülekezetben a hátsó sorban levő székekért megy a versenyfutás.

Érdekes, hogy egy keresztyén eseményt jó előre be kell illesztenünk az időbeosztásunkba, de ha valami más program jön közbe, még az utolsó pillanatban is maximálisan rugalmasak vagyunk.

Érdekes, hogy milyen nehéz megtanulni az evangéliumot elég jól ahhoz, hogy másoknak elmondjuk, és milyen könnyű számunkra, ugyanazok felé az emberek felé, a pletyka megértése és továbbadása.

Érdekes, hogy azt fenntartás nélkül elhisszük, ami az újságban áll, de megkérdőjelezzük, amit a Biblia mond.

Érdekes, hogy mindenki a mennybe akar jutni, feltéve, hogy nem kell hinniük, gondolniuk, mondaniuk vagy tenniük semmit.

Érdekes, hogy e-mailen viccek ezrei terjednek futótűzként, de ha az Úrról kezdünk leveleket küldeni, az emberek kétszer meggondolják, mielőtt továbbküldenék.

Érdekes? Mosolyogsz? Gondolkozol?

Hirdessük az igét, és adjunk hálát az Úrnak jóságáért!

Érdekes, hogy amikor azon gondolkodsz, továbbadd-e ezt a levelet, hány ember nem fogja megkapni, mert nem vagy abban biztos, hogy hisznek-e egyáltalán valamiben.

Érdekes?…. Szomorú. 

Milyennek látszol?

Milyennek látszol?

2012. november 18. vasárnap

(Szolgálattevő: Katona Béla református lelkipásztor)

Textus: Lukács 7:1-10

Kedves Testvérek!

         Egy gyógyítási történetet olvastam az alapigében. Méghozzá egy különleges gyógyítási történetet. Hiszen nem mindennapi esemény az, amikor valaki egy számára fontos beteg személyhez hívatja azt, akitől a gyógyítást várja, ám nem találkozik sem a közbenjáró, sem a beteg a gyógyítóval, de a gyógyulás mégis megtörténik. Igen, érezzük, hogy itt valami földöntúli csoda történik. Valóban. Jézus gyógyít meg egy beteg rabszolgát az előbb hallott nem mindennapi módon.

         A kapernaumi századosról jó néhány dolog kiderül igeszakaszunkban. Először is az, hogy emberséges. Ez nem tűnik nagy erénynek, de látjuk abból, hogy a haldokló szolgájának gyógyulást szeretne. Itt valójában egy rabszolga életéről van szó. Azért elmondhatjuk, hogy abban az időben sokan gondolkodtak és cselekedtek úgy, hogy ha egy rabszolga megbetegedett, halálán volt, hogy semmi gond, van másik! Mintha egy tárggyal lett volna egyenértékű egy ember élete. Egy rabszolgát sok esetben ennyibe néztek. De ez a százados nem így tett. Ő emberszámba vette még a keze alatt dolgozó, gürcölő rabszolgát is. És mi hogy vagyunk ezzel? Meglátjuk az embert mindenkiben? Isten teremtményeként tudunk nézni bárkire? Könnyen rámondjuk erre, hogy ó, igen, természetesen, pedig mi is tudjuk osztályozni, kategorizálni embertársainkat. Nem kellene, mert Isten se teszi. Velünk kapcsolatban sem.

         A százados szívén viselte rabszolgájának sorsát és miután hallott Jézusról elküldött hozzá néhányat a zsidók vénei közül. Egy római katona zsidó elöljárókat küld Jézushoz. Nem volt ez gyakori jelenség. A vének pedig elmennek, elhívják Jézust s teszik ezt úgy, hogy dicsérik, méltatják a századost. Megnyilvánulásukból tetten érhető a százados tisztelete. Nem sokkal később a barátait is elküldi Jézushoz a százados, és az üzenetből, melyet visznek a barátok, kiderül, hogy mit gondol a százados önmagáról, de az is, hogy mit gondol Jézusról.

         Igeszakaszunkon való elmélkedésünk kapcsán gondolkodjunk el bizonyos dolgokról. Először is azon, hogy mit mondanak rólunk a kívülállók? A kapernaumi századosról egyértelműen dicsérő módon szóltak a zsidó vének. Méltónak találták arra, hogy Jézus segítsen rajta. S vajon rólunk mit mondanak a kívülállók? S egyáltalán kik azok a kívülállók? Azok az emberek nevezhetőek kívülállóknak meglátásom szerint, akik ismernek bennünket, de ez csak egy felületes ismeretség. Tudják nevünket, azt is, hogy mivel foglalkozunk, ismernek, de csupán arcról vagy hallomásból. Ennyi, vagyis ilyen kevés dolog is elég ahhoz, hogy másoknak legyen valamilyen véleményük rólunk. Több mint elgondolkodtató, ha mindenki csak szid, és rossz véleménnyel van rólunk. Általában ezt kevesen merik a szemünkbe mondani, pedig meg kell becsülni az ilyeneket. Persze jogos gondolat, hogy nemcsak a vélemény számít, hanem meg kell nézni azt is, hogy ki mondta, de ha valakiről csak rosszat lehet hallani, ott valami nincs rendben. De bármilyen meglepő lesz is a következő mondatom, mégis ki kell mondjam: az sem túl jó, ha valakit mindenki csak dicsér. Persze egyértelműen jobb, mint amikor valakiről csak rosszat mondanak, de ez sem normális dolog, valami deficitről árulkodik. Olvastam egy rövid történetet arról, hogy egyszer egy püspök sorban felkereste egyházának papjait és megkérdezte tőlük, hogy mások milyen véleménnyel vannak róluk. Az egyik ilyen alkalommal azt mondta az egyik lelkész, hogy „Püspök úr! Engem itt mindenki szeret és csak dicsér. Nekem nincsenek ellenségeim!” A püspök pedig azt mondta erre, hogy „Ez esetben sürgősen el kellene kezdened dolgozni, komolyan venni a küldetésedet, mert Jézust se szerette mindenki, hogy élhetné meg ezt egyik tanítványa.” Valóban nincs rendben annál az embernél, akit mindenki csak dicsér – bár ilyen veszély keveseket fenyeget. Való igaz: Jézust sem kedvelték sokan. Tömegeket vonzott magához, sokszor sokan vették körül, de voltak, akik kerülték, vagy egyenesen a gyenge pontjait keresték, annyira nem szívlelték. Miért lehetett ez? Többek között azért, mert ismerte küldetését, és tette a dolgát, az ilyen ember pedig sokaknak csípi a szemét. Hogyan is írja a Prédikátor könyve? Minden fáradozást és sikeres munkát az emberek kölcsönös irigysége kísér.(Préd 4:4) Nézd meg, hogy a fáradozó és sikeresen munkálkodó embereknek milyen sok az irigye! Nem a munkát irigylik tőle, hanem a sikereit, pedig az senkinek nem pottyan az ölébe.

         Alapigénk kapcsán tegyük fel azt a kérdést is, hogy mi a véleményük rólunk a barátainknak? A kapernaumi századosnak voltak barátai és számíthatott is rájuk. Nekünk vannak-e barátaink? Hány barátunk van? Van, aki azt tartja magáról, hogy sok baráttal rendelkezik. Más azt mondja: nem nevezek akárkit barátomnak, mert az mélyebb kapcsolatot feltételez. Tényleg érdemes tisztázni a barát fogalmát. Valaki azt mondta: A barát az, aki mindent tud rólad, mégis szeret. Ma sok embernek nincs barátja. Sőt, egyre jellemzőbb a társas magány fogalma. Ez azt jelenti, hogy valakinek van ugyan társa, mégis olyan, mintha nem lenne. Csak élnek egymás mellett, mint két idegen. Ez elég nyomorúságos helyzet lehet. A János evangéliuma 5. részében van egy történet, melyben a 38 éve beteg ember azt mondja Jézusnak: Uram, nincs emberem… Az egyik legszomorúbb, legfájdalmasabb mondata ez a Bibliának és vannak, akik ugyanígy éreznek manapság. Viszont a Márk evangéliumában olvasunk egy esetről, amikor egy bénát visznek Jézushoz, ám mivel annyira sokan hallgatják Jézust, hogy tele van az emberekkel az adott ház, hajlék, ezek négyen, akik a bénát vitték, megbontották a háznak a tetejét azért, hogy a béna Jézus elé kerüljön. Na, erre kevesen képesek. Családtagok vagy igaz barátok lehettek, akik ezt is vállalták. Vannak-e ilyen barátaink? Ők mit mondanak rólunk a hátunk mögött? Vagyunk-e valakinek ilyen barátai? És mi, hogyan nyilatkozunk meg róla, amikor ő nem is hallja?

         A harmadik dolog, ami gondolkodtasson most el bennünket, hogy milyennek látjuk saját magunkat? Mert gondolnak valamit rólunk a kívülállók, a bennünket kevésbé, mondhatom így: felszínesen ismerők. Gondolnak rólunk valamit a barátaink, akik jól ismernek. De mit gondolunk saját magunkról? Ezzel kapcsolatban szeretném megállapítani, hogy bármikor, bármilyen helyzetben, bárki előtt önmagunkról megnyilvánulunk, eláruljuk azt, hogy mi van a lelkünkben. Ilyenkor feltárunk valamit önmagunkból akarva-akaratlanul is. Mindenki látja magát valamilyennek és ezt Isten és emberek előtt is megmutatjuk. Egy bibliai példával hadd illusztráljam ezt először: Jézus egyik alkalommal elmondja, hogy két ember megy fel a templomba imádkozni. Egy farizeus és egy vámszedő. A farizeus – vagyis az, aki naponta igyekezett Istennel való kapcsolatát megélni, olvasta, tanulmányozta az Úr törvényeit – így szól: Isten, hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember: rabló, gonosz, parázna, vagy mint ez a vámszedő is. Böjtölök kétszer egy héten, tizedet adok mindenből, amit szerzek. A másikról, a vámszedőről pedig kiderül, hogy távol állva, még szemét sem akarta az égre emelni, hanem a mellét verve így szólt: Isten, légy irgalmas nekem, bűnösnek. Milyennek látta önmagát ez a két ember? Az egyik fantasztikusnak, csúcsszupernek látja saját magát még Isten előtt megállva is, míg a másik alázatosan, bűntől terhelten jön az Úrhoz, érezve irgalomra szorultságát. Isten előtt fohászkodva is másképpen látjuk és láttatjuk magunkat s ugyanez a helyzet az emberekkel való kapcsolatainkban is. Amikor azt mondja valaki, hogy ó, én szerencsétlen, nekem semmi sem sikerül – ezzel is magáról vall az illető. De a mindenhez értek, bármit megoldok, elképesztő fazon vagyok is egyfajta gondolkodásmód. Van, aki odáig merészkedik, hogy azt fogalmazza meg: majd megmondja ő Istennek… és sorolja az Úrral szembeni kifogásait. Az ilyen ember nincs tisztában saját helyzetével, Isten előtti állapotával. Milyen Isten az, akinek földi ember beolvashatna, szemére vethetne dolgokat, mert nem úgy alakította életünket, ahogyan az nekünk tetszik? Semmilyen, hatalom és erő nélküli, akinél nincs igazság. De a világ Ura, a Teremtő és Mindenható Isten nem ilyen. Számon kérni Ő fog bennünket és nem mi Őt. Előtte akkor látja helyén önmagát az ember, ha alázatosan közeledve tud kérni és várni. Ám, ha az Úr nem azt teszi, amit kérünk, akkor is tudunk Benne bízni?

         Nem vagyok méltó arra, hogy a házamba jöjj. Hatalom alá vetett ember vagyok – ezt gondolja magáról a mások által elismert, dicsért, tisztelt százados. Van-e bennünk ilyen alázat? Észrevesszük-e, hogy mi is hatalom alá vetett emberek vagyunk? Ez különösen fontos kérdés azok felé, akiknek van hatalmuk valamire, mert Isten felruházta őket hatalommal. Élnek, vagy visszaélnek vele? A hatalom alá vetett ember tudja, hogy el kell számolnia egykor a rábízottakkal és egyáltalán nem mindegy, hogy kivel, mit és hogyan cselekszik.

         Csak szólj egy szót és meggyógyul a szolgám – üzeni Jézusnak a százados a barátain keresztül. Mekkora bizalom ez Jézus irányába! Meg van róla győződve, hogy Jézus szavának hatalma van. Ezt így hallotta róla másoktól és el is hitte. Testvérek! Jézus szavának valóban hatalma van. Ma is. Hiszed ezt? Akkor gyere hozzá! Őt keresd! Olvasd szavát a Bibliában és hallgasd az igei üzeneteket az istentiszteleteken! Gond van az életedben? Melyik pontján? A házasságodban? A családodban? A munkahelyeden? Az egészségeddel? Kérd Jézust, hogy gyógyítsa meg, ami beteggé lett! Kérd, hittel, semmit sem kételkedve! Megtapasztaltad már, hogy tud segíteni? Akkor beszélj róla másoknak!  Ne szégyelld, és ne titkold Őt és Vele való kapcsolatodat! Életet menthetsz bizonyságtételeddel!

         Jézus – noha nem találkozott személyesen ezzel a századossal – azt mondja róla, hogy ekkora hitet nem találtam egész Izraelben. Neked mekkora a hited? Ha csak egy mustármagnyi lenne, hegyeket mozdíthatnál el a helyükről. Sokszor bizonyulunk kicsinyhitűeknek élethelyzetekben. Miért? Mert magunkra és emberi lehetőségeinkre nézünk, ahelyett, hogy az Úrra néznénk, és Benne bíznánk. Hitünk ugyanis a nehézségekben mutatkozik meg leginkább. Könnyű hinni áldások, boldog pillanatok idején, de betegségben, fájdalomban, nyomorúságos helyzetekben tudunk-e hinni, tudjuk-e kérni Őt, hogy segítsen?

         A mai igehirdetésben szóltam arról, hogy gondolkodjunk el annak kapcsán, hogy vajon mi a véleményük rólunk a kívülállóknak, a barátainknak és önmagunknak, azaz milyennek látszunk? De a leglényegesebb, hogy Jézus milyennek lát, hogy Ő mit mond rólunk. Mondhatja azt, hogy nem ismerlek titeket. Mondhatja azt, hogy nagy a te hited. Mondhatja azt is, hogy jól van jó és hű szolgám, a kevésen hű voltál, többre bízlak ezután. Hogy milyen vagy, milyennek látszol, erről sokan sok mindent gondolnak, de Jézus szava, véleménye a döntő. Keressük Őt rendszeresen és helyére kerül minden és mindenki az életünkben: saját magunk éppen úgy, mint szeretteink, barátaink, munkatársaink, valamennyi embertársunk, de még az örömök és a nyomorúságok is! Ámen

Az istentiszteleten énekelt énekek: 234, 89, 269, 154, 466, 479  

Megvan az ideje a gyásznak…

Megvan az ideje a gyásznak…

2012. november 4. vasárnap

(Szolgálattevő: Katona Béla református lelkész)

Textus: Megvan az ideje a születésnek, és megvan az ideje a meghalásnak… Megvan az ideje a sírásnak, és megvan az ideje a nevetésnek. Megvan az ideje a gyásznak, és megvan az ideje a táncnak. (Prédikátor 3:2.4)

Kedves Testvérek!

A Prédikátor könyvének 3. fejezete azzal a mondattal kezdődik, hogy mindennek megszabott ideje van, megvan az ideje minden dolognak az ég alatt. Ezután pedig egy hosszabb felsorolást olvashatunk, hogy mi mindennek van megszabott – vagy ahogyan a régi fordítású Biblia írja: rendeltideje. A születéstől a halálig, a rombolástól az építésig, a hallgatástól a beszédig mindennek megvan az ideje. Amikor a megszabott idő, mint fogalom elénk kerül, akkor azt mondhatjuk, hogy kissé sejtelmes, titokzatos dolog ez. Valami hiányzik ebből a fogalomból, még pedig annak alanya, vagyis az a valaki, aki megszab, elrendel dolgokat emberi életünkben. Mivel a Prédikátor, aki ezeket a mondatokat megfogalmazta Isten gyermeke volt, nem is gondolhatott másra, mint arra, hogy életünk bizonyos dolgait maga az élő Isten szabja meg, rendeli el. Fontos tudnunk, hogy Isten nem életünk minden mozzanatát szabja meg, rendeli el, mert akkor az azt jelentené, hogy mi nem emberek, hanem robotok vagyunk, de bizonyos dolgok egyértelműen általa megszabottak az életünkben.

  Tudtunk-e bármit is tenni a születésünk napjával kapcsolatban? Nem, mert amikor Isten úgy látta jónak, akkor jöttünk világra, akkor hagytuk el az anyaméhet. A halálunk is ilyen időpont: Isten által megszabott. Kivéve, ha azt valaki előbbre hozza, ami nem egy bölcs dolog. De nemcsak a mi halálunk, hanem szeretteink halála is ilyen Isten által előre megszabott időpont. Ha az előbbi mondatot sikerülne komolyan vennünk, akkor hamarabb jutnánk el a gyász feldolgozásához, a megvigasztalódáshoz, a lelki békéhez. Addig élünk ezen a Földön, amíg a Mindenható Isten úgy nem látja, hogy életünk befejezett élet, és amikor ez bekövetkezik, akkor véget ér földi pályánk, meghalunk. Ez kivétel nélkül mindenkire igaz. Persze az is igaz, hogy szeretnénk mi tovább élni, vagy ha szeretteink tovább élnének, mint amennyi meg van szabva számukra, de nincs hatalmunkban mindez. Életünknek kezdete és vége Isten kezében van. Ez a kijelentés legyen megnyugtató üzenete Istennek számunkra.

A tavaly novemberben tartott Gyászolók vasárnapja óta a mai nappal bezárólag 36 embert kísértünk utolsó földi útjára református szertartás szerint. Az elhunytjaikat gyászoló családoknak tehát még viszonylag friss a gyász terhe életükben. Persze ezen belül is más az, ha valaki tavaly novemberben veszítette el drága szerettét, vagy ha valaki mindezt két héttel ezelőtt tette. Az előbbiekről azt mondhatom, hogy előrébb tartanak a gyász folyamatában. De bizonyára nincs senki közülünk, aki ne élte volna már át a gyász okozta fájdalmat, veszteséget. Egy vagy több családtagunkat, hozzánk közel álló embert, ismerőst, barátot, munkatársat mindnyájan elvesztettünk már. Ilyen esetben egy folyamat játszódik le bennünk. Nézzük meg most ennek állomásait!

Amikor meghal valaki, aki nekünk sokat jelentett, akkor az első reakciónk rendszerint a sokk. Sokkol a hír bennünket, hogy meghalt valaki, aki életünk fontos része volt. Ez a sokk érzelmi bénultsággal jár, tagadást hoz elő belőlünk. Ez nem történhetett meg! Ez nem igaz, itt valami félreértés van. Nem létezik, hogy meghalt ő, az én családom szeretett tagja. Érzelmek sokasága járja át az embert ilyenkor. Ez a szakasz néhány perctől néhány napig eltarthat attól függően, hogy mennyire volt váratlan a veszteség.

Ezután egy kontrollált szakasz következik. A temetéssel kapcsolatos ügyintézést el kell végezni. Ez feladatokkal, rohangálással jár. Komoly megpróbáltatást jelent ez ilyenkor, hiszen életük egy darabját veszítik el a gyászoló hozzátartozók. A túlságos passzivitás éppen úgy jellemző lehet, mint a túlságos aktivitás. Ez a szakasz a temetésig tart. Nagyon fontos a gyász feldolgozásának szempontjából a temetésen való részvétel. Ez tudatosítja az elválást, lehetőséget ad az érzelmek kifejezésére és közösségi támaszt is nyújt. Testvérek! Megfigyeltem egy olyan jelenséget, mely nagyon XXI. századi. Arra gondolok, hogy gyakran előfordul, hogy egy-egy családban a gyermekek nem vesznek részt a temetésen, sőt az is előfordul, hogy letagadják a gyermek előtt, hogy meghalt a családtagjuk. Ez nem helyes. Persze értem én a felnőttek jó szándékát ebben a dologban, hiszen kicsi még egy néhány éves gyermek ezekhez a dolgokhoz, de higgyétek el mégsem jó megoldás, ha az életnek ezt a fájdalmas részét megpróbáljuk kiszorítani a gyermekek lelki világából. Nemcsak nekünk felnőtteknek, hanem bizony nekik is tudniuk kell, hogy földi életünk véges, hogy egyszer mindenki meghal, és ha már megtörtént, akkor úgyis szembesülnek vele, ha mi azt nem akarjuk. Nekik is fel kell ezt dolgozni. Csak ők ezt játékosan teszik. Játszanak babáikkal olyat, hogy meghal az apu, a nagymama, vagy beszélni akarnak róla. A felnőtt legyen partner ebben, segítse gyermekét, unokáját a gyász okozta veszteség elhordozásában. A temetésen való részvétel pedig szintén segítség abban, hogy tudatosuljon bennük is az elmúlás valósága.

Az érzelmeink bátran kifejezhetőek. Nem kell szégyellni a könnyeket. Nem attól vagyunk lelkileg nagyon erősek, ha sohasem sírunk. Ez inkább elfojtása az érzelmeinknek, ami máshol és máskor majd kijön rajtunk úgyis. Vállaljuk fel a könnyeinket is, hiszen alapigénk azt mondja: megvan az ideje a sírásnak. Tehát a Biblia nem azt mondja, hogy ne ejts könnyeket, mert az a gyengeség jele, hanem azt állítja, hogy ideje van a sírásnak életünkben. A gyászunkban különösképpen. Jézus sírt barátjának, Lázárnak a sírjánál? Sírt bizony, noha percekkel később feltámasztotta őt. Mégis sírt. Nem leplezte szomorúságát, vállalta érzéseit. Nekünk is erre van szükségünk. Ha sírnunk kell, sírjunk bátran. Ne zavarjon, hogy erről ki mit gondol. Sírj az Úr előtt, sírd el bánatodat az Úrnak! Ám nem kell szégyenkezned akkor sem, ha embertársaid előtt kezdenek hullani a könnyeid…

A temetésen ott van egy közösség, mely támaszt nyújt. Igaz, nem megszervezett közösség a végtisztességadáson megjelenő kisebb vagy nagyobb csapat. Mégis erőt merítenek belőle a gyászolók, hogy igen, ennyien eljöttek osztozni fájdalmunkban. És mi, reformátusok azért hívjuk meg a temetés utáni vasárnapi istentiszteletünkre a gyászoló családot, mert itt tényleg van egy közösség, mely együtt akar érezni, mely imádkozni akar a frissen szomorúságot hordozókkal. Ezért hirdetjük ki a temetést követő vasárnapi istentiszteleten, hogy kit temettünk és kérünk Istentől vigaszt a gyászoló családokra. És a Gyászolók vasárnapját is ezért szervezzük meg évről évre. Szeretnénk kifejezni, hogy veletek, mellettetek vagyunk, együtt érzünk veletek, imában hordozunk titeket és ismerjük a vigasztalás egyetlen igazi forrását, az élő Istent. A gyászt, a veszteséget mindenkinek személyesen kell feldolgozni, de ebben segíthet a családi és a gyülekezeti közösség is. Ez utóbbi tudja, hogy Pál apostolon keresztül arra kér bennünket Isten, hogy örüljünk az örülőkkel és sírjunk a sírókkal. Vagyis legyünk empatikusak, érezzük át a másik ember lelki állapotát, azt, amiben benne van, és együttérzésünkkel sokat segíthetünk neki teherhordozásában. Ez lehet egy együtt érző pillantás, részvétkívánás, a másik meghallgatása, vagy éppen szeretetteljes elmondása annak, hogy én hogyan éltem meg gyászomat, amikor elveszítettem valakit. De szükséges ügyelni, hogy ez soha ne legyen tolakodó. Ne rólunk, hanem róla szóljon ez a beszélgetés…

A kontrollált szakaszt egy kaotikusnak nevezhető szakasz váltja a gyász folyamatában. Ebben a harag, a düh éppen úgy jelen lehet, mint a bűntudat, a felelősök keresése. Az érzelmek színes skálája jelenhet meg ilyenkor. A gyászoló ember gondolatainak középpontjában az elhunyt áll. Szinte elmerül a vele kapcsolatos emlékekben. Mindenről ő jut eszébe. Ezzel ezt csinálta, arról azt mondta… A gyászoló könnyen válhat visszahúzódóvá, társaságkerülővé, ingerlékennyé. Olykor vágyik a magányra, máskor inkább igényli a társaságot, hogy meghallgassák, kibeszélhesse magát. Ez a szakasz szól arról is, hogy a gyászoló keresi önmagát, a hogyan tovább-ot. Persze előfordul, hogy azt mondja az ember: Minek éljek? Nincs értelme már az életemnek nélküle!  Ezek, amiket eddig elmondtam mind-mind természetes szakaszai a gyász folyamatának. Ne lepődjünk meg, ha gyászoló önmagunkon, vagy gyászoló családtagjainkon, ismerőseinken ilyeneket észlelünk.

A gyász utolsó szakasza, amikor el tudjuk fogadni a bennünket ért veszteséget. Ekkor már a gyászoló minden gondolatát nem köti le az elhunyt. Kezdetét veszi az önmagához és a világhoz fűződő új viszony kialakítása és képes lesz a megfelelő életvitelre.

A gyászév fogalma tudjátok miért lényeges? Azért, mert eltelik egy év, amikor mindent átél a gyászoló elhunyt szerette nélkül. Eltelik nélküle egy születésnap úgy, ahogyan addig soha. Eltelik nélküle egy karácsony úgy, ahogyan addig még soha és lehetne még sorolni az eseményeket, de egyértelműen arról van szó, hogy amit korábban vele és mellette élt meg az ember, azt a temetés utáni gyászévben nélküle kell megélni. Nem mondom azt, hogy a gyász teljes feldolgozásához pontosan egy évre van szükség, mert van, aki hamarabb feldolgozza azt, és van, akinek tovább tart, de egyáltalán nem véletlenszerű fogalom a gyászév kifejezés.

Alapigénk azt mondja: megszabott ideje van a születésnek és a meghalásnak, a sírásnak és a gyásznak, de a nevetésnek és a táncnak is. Az időről jut eszembe az a régi sláger, mely szerint akad, amit nem gyógyít be az idő sem, de kezeli mindennap. Én azonban ismerek valakit, aki nemcsak kezeli, hanem be is gyógyítja a lelki sebeket, a gyász okozta lelki fájdalmakat: az élő és mindenható Isten. Azt gondolom, hogy előfordul velünk, hogy az időtől többet várunk, mint amire képes. Ám vannak dolgok, melyeket az idő múlása önmagában nem tud megoldani. A gyász feldolgozásához is valami többre van szükség, sőt nem is valamire, hanem Valakire van szükség. Ő tud bennünket elsegíteni oda, hogy elfogadjuk a bennünket ért veszteséget és hisszük a feltámadást, a boldog viszontlátást.

Ma, reggeli csendességemben egy áhítatos könyvben olvastam a következőket: Engedjük el halottainkat. Vegyük komolyan, hogy minden Istené, s amikor ő elhív valakit mellőlünk, nem a miénket veszi el, hanem a magáéval rendelkezik. Szeretteinket is csak egy időre bízza ránk, egy időre ajándékoz meg egymással, hogy addig szeressük és őrizzük egymást. Amikor pedig ez az idő letelik, adjuk vissza őket neki! Milyen nagyszerű lenne így gondolkodnunk szeretteinkkel, a hozzánk közel állókkal kapcsolatban! Bizony sokkal könnyebben hordoznánk el a gyász terhét.

Testvérek! Gyászunkat ne fojtsuk el, hanem vigyük Urunk elé, aki tud és akar vigasztalni bennünket. Nála kész a megoldás: a feltámadás, és az örök élet valóságában. Továbbá: Én, én vagyok vigasztalótok – így szól az Úr (Ézs 51:12) Magasságban és szentségben lakozom, de az alázatossal és a megtört szívűvel is. (Ézs 57:15) Ezek az Istentől jövő üzenetek adjanak erőt gyászunkban, emlékezéseinkben, és jelentsenek vigaszt, ha ránk tör a szomorúság. Ámen

Az istentiszteleten énekelt énekek: 277, 77, 265, 345/1, 401/5, 347/3-5  

2012. november 4. – Gyászolók vasárnapja

2012. november 4-én Gyászolók vasárnapját tartottuk gyülekezetünkben. Ez azt jelenti, hogy az istentiszteleten Isten vigasztaló üzenete hangzott a gyász terhét hordozók számára. Azokról pedig név szerint is megemlékeztünk, akik az elmúlt egy évben református szertartás szerint vettek búcsút elhunyt szerettüktől.

Mindazoknak, akik a gyász terhét hordozzák szívükben, az élő Isten vigasztalását kívánjuk ezzel az Igével:

Ezt mondja a magasztos, a felséges, aki örök hajlékában lakik, szent az ő neve: Magasságban és szentségben lakom, de a megtörttel és alázatos lelkűvel is. Felüdítem az alázatosak lelkét, felüdítem a megtörtek szívét. (Ézsaiás 57:15)