Megvan az ideje a gyásznak…
2012. november 4. vasárnap
(Szolgálattevő: Katona Béla református lelkész)
Textus: Megvan az ideje a születésnek, és megvan az ideje a meghalásnak… Megvan az ideje a sírásnak, és megvan az ideje a nevetésnek. Megvan az ideje a gyásznak, és megvan az ideje a táncnak. (Prédikátor 3:2.4)
Kedves Testvérek!
A Prédikátor könyvének 3. fejezete azzal a mondattal kezdődik, hogy mindennek megszabott ideje van, megvan az ideje minden dolognak az ég alatt. Ezután pedig egy hosszabb felsorolást olvashatunk, hogy mi mindennek van megszabott – vagy ahogyan a régi fordítású Biblia írja: rendelt – ideje. A születéstől a halálig, a rombolástól az építésig, a hallgatástól a beszédig mindennek megvan az ideje. Amikor a megszabott idő, mint fogalom elénk kerül, akkor azt mondhatjuk, hogy kissé sejtelmes, titokzatos dolog ez. Valami hiányzik ebből a fogalomból, még pedig annak alanya, vagyis az a valaki, aki megszab, elrendel dolgokat emberi életünkben. Mivel a Prédikátor, aki ezeket a mondatokat megfogalmazta Isten gyermeke volt, nem is gondolhatott másra, mint arra, hogy életünk bizonyos dolgait maga az élő Isten szabja meg, rendeli el. Fontos tudnunk, hogy Isten nem életünk minden mozzanatát szabja meg, rendeli el, mert akkor az azt jelentené, hogy mi nem emberek, hanem robotok vagyunk, de bizonyos dolgok egyértelműen általa megszabottak az életünkben.
Tudtunk-e bármit is tenni a születésünk napjával kapcsolatban? Nem, mert amikor Isten úgy látta jónak, akkor jöttünk világra, akkor hagytuk el az anyaméhet. A halálunk is ilyen időpont: Isten által megszabott. Kivéve, ha azt valaki előbbre hozza, ami nem egy bölcs dolog. De nemcsak a mi halálunk, hanem szeretteink halála is ilyen Isten által előre megszabott időpont. Ha az előbbi mondatot sikerülne komolyan vennünk, akkor hamarabb jutnánk el a gyász feldolgozásához, a megvigasztalódáshoz, a lelki békéhez. Addig élünk ezen a Földön, amíg a Mindenható Isten úgy nem látja, hogy életünk befejezett élet, és amikor ez bekövetkezik, akkor véget ér földi pályánk, meghalunk. Ez kivétel nélkül mindenkire igaz. Persze az is igaz, hogy szeretnénk mi tovább élni, vagy ha szeretteink tovább élnének, mint amennyi meg van szabva számukra, de nincs hatalmunkban mindez. Életünknek kezdete és vége Isten kezében van. Ez a kijelentés legyen megnyugtató üzenete Istennek számunkra.
A tavaly novemberben tartott Gyászolók vasárnapja óta a mai nappal bezárólag 36 embert kísértünk utolsó földi útjára református szertartás szerint. Az elhunytjaikat gyászoló családoknak tehát még viszonylag friss a gyász terhe életükben. Persze ezen belül is más az, ha valaki tavaly novemberben veszítette el drága szerettét, vagy ha valaki mindezt két héttel ezelőtt tette. Az előbbiekről azt mondhatom, hogy előrébb tartanak a gyász folyamatában. De bizonyára nincs senki közülünk, aki ne élte volna már át a gyász okozta fájdalmat, veszteséget. Egy vagy több családtagunkat, hozzánk közel álló embert, ismerőst, barátot, munkatársat mindnyájan elvesztettünk már. Ilyen esetben egy folyamat játszódik le bennünk. Nézzük meg most ennek állomásait!
Amikor meghal valaki, aki nekünk sokat jelentett, akkor az első reakciónk rendszerint a sokk. Sokkol a hír bennünket, hogy meghalt valaki, aki életünk fontos része volt. Ez a sokk érzelmi bénultsággal jár, tagadást hoz elő belőlünk. Ez nem történhetett meg! Ez nem igaz, itt valami félreértés van. Nem létezik, hogy meghalt ő, az én családom szeretett tagja. Érzelmek sokasága járja át az embert ilyenkor. Ez a szakasz néhány perctől néhány napig eltarthat attól függően, hogy mennyire volt váratlan a veszteség.
Ezután egy kontrollált szakasz következik. A temetéssel kapcsolatos ügyintézést el kell végezni. Ez feladatokkal, rohangálással jár. Komoly megpróbáltatást jelent ez ilyenkor, hiszen életük egy darabját veszítik el a gyászoló hozzátartozók. A túlságos passzivitás éppen úgy jellemző lehet, mint a túlságos aktivitás. Ez a szakasz a temetésig tart. Nagyon fontos a gyász feldolgozásának szempontjából a temetésen való részvétel. Ez tudatosítja az elválást, lehetőséget ad az érzelmek kifejezésére és közösségi támaszt is nyújt. Testvérek! Megfigyeltem egy olyan jelenséget, mely nagyon XXI. századi. Arra gondolok, hogy gyakran előfordul, hogy egy-egy családban a gyermekek nem vesznek részt a temetésen, sőt az is előfordul, hogy letagadják a gyermek előtt, hogy meghalt a családtagjuk. Ez nem helyes. Persze értem én a felnőttek jó szándékát ebben a dologban, hiszen kicsi még egy néhány éves gyermek ezekhez a dolgokhoz, de higgyétek el mégsem jó megoldás, ha az életnek ezt a fájdalmas részét megpróbáljuk kiszorítani a gyermekek lelki világából. Nemcsak nekünk felnőtteknek, hanem bizony nekik is tudniuk kell, hogy földi életünk véges, hogy egyszer mindenki meghal, és ha már megtörtént, akkor úgyis szembesülnek vele, ha mi azt nem akarjuk. Nekik is fel kell ezt dolgozni. Csak ők ezt játékosan teszik. Játszanak babáikkal olyat, hogy meghal az apu, a nagymama, vagy beszélni akarnak róla. A felnőtt legyen partner ebben, segítse gyermekét, unokáját a gyász okozta veszteség elhordozásában. A temetésen való részvétel pedig szintén segítség abban, hogy tudatosuljon bennük is az elmúlás valósága.
Az érzelmeink bátran kifejezhetőek. Nem kell szégyellni a könnyeket. Nem attól vagyunk lelkileg nagyon erősek, ha sohasem sírunk. Ez inkább elfojtása az érzelmeinknek, ami máshol és máskor majd kijön rajtunk úgyis. Vállaljuk fel a könnyeinket is, hiszen alapigénk azt mondja: megvan az ideje a sírásnak. Tehát a Biblia nem azt mondja, hogy ne ejts könnyeket, mert az a gyengeség jele, hanem azt állítja, hogy ideje van a sírásnak életünkben. A gyászunkban különösképpen. Jézus sírt barátjának, Lázárnak a sírjánál? Sírt bizony, noha percekkel később feltámasztotta őt. Mégis sírt. Nem leplezte szomorúságát, vállalta érzéseit. Nekünk is erre van szükségünk. Ha sírnunk kell, sírjunk bátran. Ne zavarjon, hogy erről ki mit gondol. Sírj az Úr előtt, sírd el bánatodat az Úrnak! Ám nem kell szégyenkezned akkor sem, ha embertársaid előtt kezdenek hullani a könnyeid…
A temetésen ott van egy közösség, mely támaszt nyújt. Igaz, nem megszervezett közösség a végtisztességadáson megjelenő kisebb vagy nagyobb csapat. Mégis erőt merítenek belőle a gyászolók, hogy igen, ennyien eljöttek osztozni fájdalmunkban. És mi, reformátusok azért hívjuk meg a temetés utáni vasárnapi istentiszteletünkre a gyászoló családot, mert itt tényleg van egy közösség, mely együtt akar érezni, mely imádkozni akar a frissen szomorúságot hordozókkal. Ezért hirdetjük ki a temetést követő vasárnapi istentiszteleten, hogy kit temettünk és kérünk Istentől vigaszt a gyászoló családokra. És a Gyászolók vasárnapját is ezért szervezzük meg évről évre. Szeretnénk kifejezni, hogy veletek, mellettetek vagyunk, együtt érzünk veletek, imában hordozunk titeket és ismerjük a vigasztalás egyetlen igazi forrását, az élő Istent. A gyászt, a veszteséget mindenkinek személyesen kell feldolgozni, de ebben segíthet a családi és a gyülekezeti közösség is. Ez utóbbi tudja, hogy Pál apostolon keresztül arra kér bennünket Isten, hogy örüljünk az örülőkkel és sírjunk a sírókkal. Vagyis legyünk empatikusak, érezzük át a másik ember lelki állapotát, azt, amiben benne van, és együttérzésünkkel sokat segíthetünk neki teherhordozásában. Ez lehet egy együtt érző pillantás, részvétkívánás, a másik meghallgatása, vagy éppen szeretetteljes elmondása annak, hogy én hogyan éltem meg gyászomat, amikor elveszítettem valakit. De szükséges ügyelni, hogy ez soha ne legyen tolakodó. Ne rólunk, hanem róla szóljon ez a beszélgetés…
A kontrollált szakaszt egy kaotikusnak nevezhető szakasz váltja a gyász folyamatában. Ebben a harag, a düh éppen úgy jelen lehet, mint a bűntudat, a felelősök keresése. Az érzelmek színes skálája jelenhet meg ilyenkor. A gyászoló ember gondolatainak középpontjában az elhunyt áll. Szinte elmerül a vele kapcsolatos emlékekben. Mindenről ő jut eszébe. Ezzel ezt csinálta, arról azt mondta… A gyászoló könnyen válhat visszahúzódóvá, társaságkerülővé, ingerlékennyé. Olykor vágyik a magányra, máskor inkább igényli a társaságot, hogy meghallgassák, kibeszélhesse magát. Ez a szakasz szól arról is, hogy a gyászoló keresi önmagát, a hogyan tovább-ot. Persze előfordul, hogy azt mondja az ember: Minek éljek? Nincs értelme már az életemnek nélküle! Ezek, amiket eddig elmondtam mind-mind természetes szakaszai a gyász folyamatának. Ne lepődjünk meg, ha gyászoló önmagunkon, vagy gyászoló családtagjainkon, ismerőseinken ilyeneket észlelünk.
A gyász utolsó szakasza, amikor el tudjuk fogadni a bennünket ért veszteséget. Ekkor már a gyászoló minden gondolatát nem köti le az elhunyt. Kezdetét veszi az önmagához és a világhoz fűződő új viszony kialakítása és képes lesz a megfelelő életvitelre.
A gyászév fogalma tudjátok miért lényeges? Azért, mert eltelik egy év, amikor mindent átél a gyászoló elhunyt szerette nélkül. Eltelik nélküle egy születésnap úgy, ahogyan addig soha. Eltelik nélküle egy karácsony úgy, ahogyan addig még soha és lehetne még sorolni az eseményeket, de egyértelműen arról van szó, hogy amit korábban vele és mellette élt meg az ember, azt a temetés utáni gyászévben nélküle kell megélni. Nem mondom azt, hogy a gyász teljes feldolgozásához pontosan egy évre van szükség, mert van, aki hamarabb feldolgozza azt, és van, akinek tovább tart, de egyáltalán nem véletlenszerű fogalom a gyászév kifejezés.
Alapigénk azt mondja: megszabott ideje van a születésnek és a meghalásnak, a sírásnak és a gyásznak, de a nevetésnek és a táncnak is. Az időről jut eszembe az a régi sláger, mely szerint akad, amit nem gyógyít be az idő sem, de kezeli mindennap. Én azonban ismerek valakit, aki nemcsak kezeli, hanem be is gyógyítja a lelki sebeket, a gyász okozta lelki fájdalmakat: az élő és mindenható Isten. Azt gondolom, hogy előfordul velünk, hogy az időtől többet várunk, mint amire képes. Ám vannak dolgok, melyeket az idő múlása önmagában nem tud megoldani. A gyász feldolgozásához is valami többre van szükség, sőt nem is valamire, hanem Valakire van szükség. Ő tud bennünket elsegíteni oda, hogy elfogadjuk a bennünket ért veszteséget és hisszük a feltámadást, a boldog viszontlátást.
Ma, reggeli csendességemben egy áhítatos könyvben olvastam a következőket: Engedjük el halottainkat. Vegyük komolyan, hogy minden Istené, s amikor ő elhív valakit mellőlünk, nem a miénket veszi el, hanem a magáéval rendelkezik. Szeretteinket is csak egy időre bízza ránk, egy időre ajándékoz meg egymással, hogy addig szeressük és őrizzük egymást. Amikor pedig ez az idő letelik, adjuk vissza őket neki! Milyen nagyszerű lenne így gondolkodnunk szeretteinkkel, a hozzánk közel állókkal kapcsolatban! Bizony sokkal könnyebben hordoznánk el a gyász terhét.
Testvérek! Gyászunkat ne fojtsuk el, hanem vigyük Urunk elé, aki tud és akar vigasztalni bennünket. Nála kész a megoldás: a feltámadás, és az örök élet valóságában. Továbbá: Én, én vagyok vigasztalótok – így szól az Úr (Ézs 51:12) Magasságban és szentségben lakozom, de az alázatossal és a megtört szívűvel is. (Ézs 57:15) Ezek az Istentől jövő üzenetek adjanak erőt gyászunkban, emlékezéseinkben, és jelentsenek vigaszt, ha ránk tör a szomorúság. Ámen
Az istentiszteleten énekelt énekek: 277, 77, 265, 345/1, 401/5, 347/3-5