Versek

Túrmezei Erzsébet:
AKI HELYETT A KRISZTUS VÉREZETT

Emlékezem: Kemény bilincsbe verten,
bénultan ültem a hideg kövön.
Sötétség, bűn és vád töltötte lelkem,
ijesztő csend kietlen börtönöm.

 

 

Halál? Oly mindegy. Csak nagynéha lázadt
valami bennem. Életvágy talán.
S akkor… szerettem volna összetörni
bűnt és bilincset börtönöm falán…

Neki az ajtó rozsdamart vasának
sámsonkarokkal! Ki a fényre! Ki,
ahol szabad mezők ujjongva várnak,
s ahol az élet szent magvát veti!

Néha. És máskor rémek. Megremegtem:
a szívemen kemény, hideg marok.
Egy síron túli hang titkos hívása:
“Jöjj! Jöjj! Barabbás!” – Nem! Nem akarok!

“Barabbás!” Hah, már nem a rém hívása.
Ezer torokból tör ki: Ó, elég!
Ez a halál! Jön értem. Sírom ássa
és nem kiálthatok felé: Ne még!

Most! Súlyos léptek… fegyver csörrenése…
csikordul a zár… szoborrá meredt
minden tagom… egy érdes hang: “Barabbás,
szabad lettél. Le a bilincseket.”

Először mint egy álom. De lehullnak
mégis. Tántorgó lábaim előtt
kitárt kapu áll. Ott kinn vár az élet,
rám vár! Előre! Hadd köszöntsem őt!

Merre? Hová? Nagy céltalan örömmel
rohantam, mígnem bősz tömegbe vitt,
zúgó tömegben torpant meg a lábam.
Pilátust láttam, népem véneit…

s ott állt egy ember: nagy szúró tövissel
megkoronázott, véres, tört alak.
Vállán vörös palást, kezébe’ nádszál.
Hogy le nem roskad annyi kín alatt!

Gyönge, törékeny. Vad lelkemmel érzem:
szelíd, egészen más mint én vagyok.
Arcán csend, nyugalom. Megtört szemében
valami földöntúli fény ragyog.

Ki ez az ember? Megkövülten állok.
Énrám tekint. Ki Ő? Mit véthetett?
Valaki szól: “A názáreti Jézus.
Őt feszítik meg Barabbás helyett.”

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Oly hosszú út vezet a Golgotára…
Én végigjártam. Két lázas szemem
odatapadt vonagló alakjára,
ott égett minden gyilkoló szegen.

És nem tudtam többé levenni róla.
A szemek fénye… az a szent ajak…
a hulló vér… Múlott a perc, az óra.
Felejthetetlen percek és szavak.

A szívemen gigászi nagyra nőttek
láttán kemény, hideg, gránithegyek:
Helyettem! Énhelyettem! Énhelyettem!
Hogy én éljek, hogy én szabad legyek!

Mikor utolsót vonaglott a teste,
mikor már minden elvégeztetett,
mentem alá a gyász hegyéről én is.
– S ölbe vettem… egy síró gyermeket.

Megsimogattam… lázadó kezemmel,
mely azelőtt csak gyilkolt és rabolt.
S akkor tudtam meg, hogy Barabbás meghalt.
Az ő testét fedi a sziklabolt.

Már csak szeretni, simogatni vágytam,
haladni csendesen, mint Ő haladt,
aki helyettem roskadt le a porba
Golgota útján a kereszt alatt.

Helyettem. Énhelyettem! Énhelyettem!
Ez a szó zengi át az életem.
Napfény gyanánt ez tündököl felettem,
s ez nyitja meg a mennyet is nekem.

“Ki az? Ki zörget?” – kérdik majd. “Barabbás,
aki helyett a Krisztus vérezett.”
S kitárják akkor ujjongó örömmel
a gyöngykaput fehér angyalkezek

[hr]

AZ ISTEN-EMBER ÉS AZ EMBER

Három napja még hitte a tömeg,

hogy emberre kiált ,,Feszítsd meg!’’-et,

és hogy jól döntött, nem lehet vitás:

vesszen el Jézus, éljen Barabás!

Sikátorokon hordozta keresztjét

és mikor a keresztre rászegezték,

nem siratta az ítélõ tömeg.

Hiszen bûnös, ezt érdemelte meg!

Ezért tûr mindent, tudva, õ hibás,

nem a nép, nem Pilátus, Kajafás.

Bûnös embernek meg kell halnia!

Ember-fiát siratja Mária.

Az ember-Jézus hunyja már szemét…

Rendül a föld és leszáll a sötét.

Pogány katona elámulva szólt:

bizony ez ember Isten Fia volt!

S míg félve néztek a halott testre,

Pilátust egy férfi felkereste,

kérte, adja ki a holtnak testét,

hogy kertjében csendben eltemessék.

Múlt az idõ. Új hét hajnala volt.

Odasietnek, hol feküdt a holt

azok, kiknek nagyon fájt halála.

Az érkezõket üres sír várja.

Mennek, futnak, a nagy hírt szétviszik,

s kiáltják: él, él Jézusunk megint,

a feltámadás és élet Ura!

Nem pusztíthatja el ember soha!

A hír terjed és sosem ér véget:

a haláltól nem kell többé félned,

helyettünk halt meg ott a kereszten,

hogy nekünk új életet szerezzen!

Isten Õérte mindent megbocsát,

s már elérhetjük az örök hazát!

Imre Albert: Miért féltek?

Miért csap le úgy a tóra

Néha egy-egy viharzóna?

Félek. Egyszer bajt okoz.

Ki az, ki így ostoroz?

Nézd! A Péter kis hajója,

Mintha csak egy inga volna,

Jobbra-balra ingadoz,

Mint egy kicsiny fadoboz.

Tudják õk, hogy hol a „bója”,

S meddig tart a viharzóna,

S hol a part? Én nem tudom.

Sötét van a partokon.

„Hol van Jézus? Talán alszik?

Tombol a szél, zúg, morajlik!

Jaj! Nézzétek! Süllyedünk!

Siess! Segíts! Mesterünk!”

Kiáltoztak szaggatottan,

Holtfáradtan, egyre jobban:

„Nem bánod, ha elveszünk?

Ne hagyj! Nézd, hogy szenvedünk!”

Jézus pihent a fejaljon,

De, hogy egy is meg ne haljon,

Szólt a szélnek: – Csend legyen!

S béke lett a tengeren.

Aztán ott – a hullámhalmon –

Szólt szelíden – most is hallom:

„Miért féltek? Higgyetek!

Én itt vagyok veletek!”

[hr]

WASS ALBERT: NAGYPÉNTEKI SIRATÓ

Elmegyünk, elmegyünk, messzi útra megyünk,

messzi út porából köpönyeget veszünk…

Nem egyszáz, nem kétszáz: sokszáz éves nóta.

Így dalolják Magyarhonban talán Mohács óta.

Véreim! Véreim! Országútak népe!

Sokszázéves Nagypénteknek

soha sem lesz vége?

Egyik napon Tamás vagyunk,

másik napon Judás vagyunk,

kakasszónál Péter vagyunk.

Átokverte, szerencsétlen

nagypéntekes nemzet vagyunk.

Golgotáról Golgotára

hurcoljuk a keresztfákat.

mindég kettőt, soh\\\’se hármat.

Egyet felállítunk jobbról,

egyet felállítunk balról,

s amiként a világ halad:

egyszer jobbról, egyszer balról

fölhúzzuk rá a latrokat.

Kurucokat, labancokat,

közülünk a legjobbakat,

mindég csak a legjobbakat.

Majd, ahogy az idő telik,

mint ki dolgát jól végezte:

Nagypéntektől Nagypéntekig

térdelünk a kereszt alatt

húsvéti csodára lesve.

Egyszer a jobbszélső alatt,

másszor a balszélső alatt,

éppen csak hogy a középső,

az igazi, üres marad.

Nincsen is keresztfánk közbül,

nem térdel ott senki, senki.

A mi magyar Nagypéntekünk

évszázadok sora óta

évszázadok sora óta

ezért nem tud Húsvét lenni.

Így lettünk országút népe,

idegen föld csavargója,

pásztortalan jószág-féle.

Tamással hitetlenkedő,

kakasszóra péterkedő,

judáscsókkal kereskedő.

Soha-soha békességgel

Krisztus-Úrban szövetkező.

Te kerülsz föl? Bujdosom én.

Én vagyok fönt? Bujdosol Te.

Egynek közülünk az útja

mindég kivisz idegenbe.

Bizony, jól mondja a nóta,

hogy elmegyünk, el-elmegyünk,

messzi nagy útakra megyünk.

Messzi nagy útak porából

bizony, köpönyeget veszünk.

S ebben a nagy köpönyegben,

sok-sok súlyos köpönyegben

bizony pajtás, mondom Néked:

rendre, rendre mind elveszünk.

[hr]

Hézser Zoltán

A KULCS

Minden léleknek kulcsa van

Magától ki nem nyílik.

Kulcs nélkül bezártan marad,

Hiába is feszítik!

Bármely kísérlet mit sem ér,

Csak összezárul jobban,

De nyílni kezd, ha érzi, hogy

Egy szív érte is dobban.

Ha megnyitod a szíved úgy,

Hogy szereteted árad:

Ki tárul minden lélek, mert

A lelkek erre várnak!

[hr]

HA MÉLY FÁJDALOM GONDJA NYOM…

Ha mély fájdalom gondja nyom,

ne csüggedj el, szívem;

célja van ennek, jól tudom,

könnyíts hát terheden!

Nem érted olykor Istened

csodás vezérletét?

Engedd csak fogni kezedet.

Ó tudja, mit, – miért.

A szenvedés majd üdvre vál’,

Istennél így van ez.

Lelkem, hát csendben erre várj,

s remélj, a menny tied!

Ó, boldog óra, nagy öröm:

Siralmam véget ér!

A pálma int már odafönn,

s csendben közelg felém!

[hr]

Németbõl ford.: Haraszti Sándor

A BIBLIA

A Biblia: szövétnekünk;

utunkra vet világot.

A Biblia: erős alap.

Tedd rá egész világod!

A Biblia: hű fegyverünk,

megvéd ezernyi bajban.

Kenyér: tápláló, éltető,

örök s kifogyhatatlan.

A Biblia: gyönyört adó,

csodásan zengő hárfa.

Hallgasd, figyelve hangjait,

szíved – lelked kitárva.

Az Ige fölfelé vezet

s az égi célt mutatja.

Ki hozzáméri életét:

megáldja égi Atyja.

Az Ige: kulcs, az égi hont

lelkünk előtt kitárja.

Ki mindhalálig hű marad,

ott élet üdve várja.

Bálint Zoltán: Úgy élj

Úgy élj, hogy az egész világ

Figyeli minden léptedet,

Látja, hogy õszintébb, tisztább vagy,

S kutatja békességedet.

Úgy élj, hogy az egész világ

Ítéli minden léptedet,

Látja, hogy nem egyedül vagy,

S kutatja gyengeségedet.

Úgy élj, hogy az egész világ

Benned, Jézust ítéli meg.

Szemükben Õ nem több, csak az,

Akinek te képviseled.

[hr]

Teréz anya: A hallgatás értéke

“Uram, állíts szájam elé õrséget,
és ajkam kapujához rendelj védelmet”
(Zsolt 140,3)

A hallgatás szelídség,
amikor nem szólsz, ha bántanak,
amikor nem keresed a magad igazát,
amikor hagyod, hogy Isten
védelmezzen téged.
a hallgatás szelídség.

A hallgatás irgalom,
amikor nem feded fel testvéreid hibáit;
amikor készségesen megbocsátasz anélkül,
hogy a történteket felemlegetnéd,
amikor nem ítélsz, hanem imádkozol,
a hallgatás irgalom.

A hallgatás türelem,
amikor zúgolódás nélkül fogadod
a szenvedést,
amikor nem keresel emberi vigaszt,
amikor nem aggódsz, hanem türelmesen
várod, hogy “a mag” kicsírázzék,
a hallgatás türelem.

A hallgatás alázat,
amikor nincs versengés,
amikor belátod, hogy a másik jobb
nálad,
amikor hagyod, hogy testvéreid
kibontakozzanak, növekedjenek
és érlelõdjenek,
amikor örvendezve mindent elhagysz
az Úrért,
amikor cselekedeteidet félreértik,
amikor másoknak hagyod a vállalkozás
dicsõségét,
a hallgatás alázat.

A hallgatás hit,
amikor nyugodtan vársz, mert tudod,
hogy az Úr fog cselekedni,
amikor lemondasz a világról,
hogy az Úrral lehess,
amikor nem törõdsz azzal,
hogy megértsenek téged, mert elegendõ
neked, hogy az Úr megért,
a hallgatás hit.

A hallgatás imádat,
amikor átkarolod a keresztet, anélkül,
hogy megkérdeznéd: “Miért?”
a hallgatás imádat.
“Jézus hallgatott” (Mt 26,63)

[hr]

Ajándék

Remény

Élet

Valóság…

Ennyi

Mennyi

Tengernyi…

Cifra mulandóság.

Ha Jézus nélkül élsz

Kegyelem

Szeretet

Jóság…

Ennyi

Mennyi

Tengernyi…

Szeretni valóság .

Ha Jézussal jársz ,

Tiéd lehet

S ráadásul

Az örökkévalóság.

(Illés Judit)

[hr]

Haluszki M. Rózsa:
SZONETT AZ ÖT KENYÉRRÕL

Arról a régi öt kenyérrõl zengek,

arról a most is fénylõ öt kenyérrõl!

– nem halványul két ezredév ködétõl -,

amelyet Õ megáldott s Õ szegett meg.

Csak öt kis kenyér – mily parányi kezdet;

de mikor átvették az Õ kezébõl

és úgy szolgáltak ebbõl a kevésbõl –

elég lett sok -sok éhezõ ezernek!

Uram! Te tudod, nekem ennyi sincsen

talentumokban, szolgálatban, hitben,

mégis, tudom, ha irgalmad megáldja –

bármily kevés az, mit Tetõled vettem,

ha hit kezével osztogatni kezdem

megújul az ötezrek csodája!

[hr]

Az én Miatyánkom – dr.Papp Lajos szívsebész verse

Mikor a szíved már csordultig tele,
Mikor nem csönget rád, soha senki se,
Mikor sötét felhő borul életedre,
Mikor kiket szeretsz, nem jutsz az eszükbe.
Ó “lélek”, ne csüggedj! Ne pusztulj bele!
Nézz fel a magasba, reményteljesen,
S fohászkodj: MIATYÁNK, KI VAGY A MENNYEKBEN!

Mikor a magányod ijesztőn rád szakad,
Mikor kérdésedre választ a csend nem ad,
Mikor körülvesz a durva szók özöne,
Átkozódik a “rossz”, – erre van Istene!
Ó “lélek”, ne csüggedj! Ne roppanj bele!
Nézz fel a magasba, és hittel rebegd:
Uram! SZENTELTESSÉK MEG A TE NEVED!

Mikor mindenfelől forrong a “nagyvilág”,
Mikor elnyomásban szenved az igazság,
Mikor szabadul a Pokol a Földre,
Népek homlokára Káin bélyege van sütve,
Ó “lélek”, ne csüggedj! Ne törjél bele!
Nézz fel a magasba, – hol örök fény ragyog,
S kérd: Uram! JÖJJÖN EL A TE ORSZÁGOD!

Mikor beléd sajdul a rideg valóság,
Mikor életednek nem látod a hasznát,
Mikor magad kínlódsz, láztól gyötörve ,
Hisz bajban nincs barát, ki veled törődne!
Ó “lélek”, ne csüggedj! Ne keseredj bele!
Nézz fel a magasba, – hajtsd meg homlokod,
S mondd: Uram! LEGYEN MEG A TE AKARATOD!

Mikor a “kisember” fillérekben számol,
Mikor a drágaság az idegekben táncol,
Mikor a “gazdag” milliót költ: hogy “éljen”,
S millió szegény a “nincstől” hal éhen,
Ó “lélek”, ne csüggedj! Ne roskadj bele!
Nézz fel a magasba, – tedd össze két kezed,
S kérd: Uram! ADD MEG A NAPI KENYERÜNKET!

Mikor életedbe lassan belefáradsz,
Mikor hited gyöngül, – sőt – ellene támadsz,
Mikor: hogy imádkozz, nincs kedved, sem erőd,
Minden lázad benned, hogy – tagadd meg “ŐT”,
Ó “lélek”, ne csüggedj! Ne egyezz bele!
Nézz fel a magasba, s hívd Istenedet!
Uram! Segíts! S BOCSÁSD MEG VÉTKEIMET!

Mikor hittél abban, hogy téged megbecsülnek,
Munkád elismerik, lakást is szereznek,
Mikor verítékig hajszoltad magad,
Később rádöbbentél, hogy csak kihasználtak…!
Ó “lélek”, ne csüggedj! Ne ess kétségbe!
Nézz fel a magasba, sírd el Teremtődnek:
Uram! MEGBOCSÁTOK AZ ELLENEM VÉTKEZŐKNEK!

Mikor a “nagyhatalmak” a BÉKÉT TÁRGYALJÁK,
MIKOR A BÉKE SEHOL! csak egymást gyilkolják,
Mikor népeket a vesztükbe hajtják,
S kérded: miért tűröd ezt ISTENEM MI ATYÁNK?!
Ó “lélek”, ne csüggedj! Ne pusztulj bele!
Nézz fel a magasba, s könyörögve szólj!
Lelkünket kikérte a “rossz”, támad, s tombol!
URAM! MENTS MEG A KÍSÉRTÉSTŐL!
MENTS MEG A GONOSZTÓL!
AMEN

UTÓHANG:

S akkor megszólal a MESTER, keményen – szelíden,
Távozz Sátán – szűnj vihar!
BÉKE, s CSEND legyen!

Miért féltek kicsinyhitűek?

BÍZZATOK ! Hisz’ én megigértem Nektek!
Pokoli hatalmak rajtatok erőt nem vesznek!
Hűséges kis nyájam, ÉN PÁSZTOROTOK vagyok,
S a végső időkig – VELETEK MARADOK!

[hr]

LÁBNYOMOK

Álmomban Mesteremmel
tengerparton jártam, s az életem
nyomai rajzolódtak ki mögöttünk:
két pár lábnyom a parti homokon,
ahogy Õ mindig ott járt énvelem.

De ahogy az út végén visszanéztem,
itt-amott csak egy pár láb nyoma
látszott, éppen ahol az életem
próbás, nehéz volt, sorsom mostoha.

Riadt kérdéssel fordultam az Úrhoz:
“Amikor életem kezedbe tettem,
s követõdnek szegõdtem Mesterem,
azt ígérted, soha nem hagysz el engem,
minden nap ott leszel velem.
S most visszanézve, a legnehezebb
úton, legkínosabb napokon át
mégsem látom szent lábad nyomát!
Csak egy pár láb nyoma
látszik ott az ösvényen.
Elhagytál a legnagyobb ínségben?”

Az Úr kézenfogott, s szemembe nézett:
“Gyermekem, sose hagytalak el téged!
Azokon a nehéz napokon át
azért látod csak egy pár láb nyomát,
mert a legsúlyosabb próbák alatt
téged vállamon hordoztalak!”

ismeretlen szerzõtõl
Túrmezei Erzsébet fordítása

[hr]

William Blake

A MÁSOK BÁNATA

Láthatok búsulni mást
S ne érezném bánatát?
Láthatok-e szenvedőt,
Hogy ne vigasztaljam őt?

Látva könnyet más szemén,
Bánatát ne osszam én?
Apa síró kisfiát
Nézze, s bú ne járja át?
Ülhet némán egy anya,
Míg szorong, sír magzata?
Nem, nem, ó, ez nem lehet,
Ez nem eshet soha meg.

S ki mosolyt hint, merre jár,
Hallva, hogy egy csöpp madár
Bútól, gondtól sujtva zeng,
S egy kisded kínban mint eseng:

Nem ül fészkéhez talán,
S enyhít szíve bánatán?
Vagy a kis bölcső felett
Nem sír gyermek-könnyeket?

S ülve éjt-napot vele,
Könnyeit nem törli le?
Nem, nem, ó, ez nem lehet,
Ilyet soha nem tehet.

Örömét szétosztva mind
Szinte kisded lesz megint,
A bú ismerőjeként
Hordja bánatunk felét.

S ne hidd, míg száll sóhajod,
Hogy Teremtőd nincsen ott,
És ne hidd, ha könnyezel,
Hogy Teremtőd nincs közel.

Belénk oltja örömét:
Hogy bajunk ő zúzza szét,
És míg meg nem enyhülünk,
Mellénk ül és sír velünk.

[hr]

Wass Albert:
Véren vett ország

Egy ország van a lelkünk mélyén,
más országokkal nem határos.
Úgy épült fel a szívünk vérén
sok könny-falu, sok bánat-város.

Egy ország van a lelkünk mélyén,
úgy építgetjük napról-napra.
Csalódás-házak gond-falakból,
keserűség a tető rajta.

Véren vett ország ez az ország,
önnön vérünket adjuk érte,
s addig fog bennünk egyre nőni,
amíg telik még könnyre, vérre.

Amíg, hogy fa égig ne nőjjön:
alkony vigyáz a napsugárra.
Míg minden este gyújtott mécses
koromba fullad éjfél tájra.

Egy ország van a lelkünk mélyén:
más országokkal nem határos.
Véren vett ország ez az ország,
nagyon ködös és nagyon sáros.

[hr]

Óbecsey István

SZERESSÉTEK AZ ÖREGEKET

Nagyon szépen kérlek titeket,
Szeressétek az öregeket.
A reszkető kezű ősz apákat,
A hajlott hátú jó anyákat-
A ráncos és eres kezeket,
Az elszürkült, sápadt szemeket-
Én nagyon kérlek titeket,
Szeressétek az öregeket

Símogassátok meg a deres fejeket,
Csókoljátok meg a ráncos kezeket.
Öleljétek meg az öregeket,
Adjatok nekik szeretetet.
Szenvedtek ők már elegetet,
A vigasztalóik ti legyetek.
Én nagyon kérlek titeket,
Szeressétek az öregeket

Ne tegyétek őket szűk odúkba,
Ne rakjátok őket otthonokba.
Hallgassátok meg panaszukat,
Enyhítsétek meg a bánatukat.
Legyen hozzájuk szép szavatok,
Legyen számukra mosolyotok.
Én nagyon kérlek titeket,
Szeressétek az öregeket

Ők is sokat küzdöttek értetek,
Amíg fölnevelkedtetek.
Fáradtak ők is eleget,
Hogy ti módosabbak legyetek.
Ők is elfogadtak titeket,
Mikor Isten közéjük ültetett.
Azért én kérlek titeket,
Szeressétek az öregeket

Ha majd az örök szeretet
Elhívja őket közületek,
Ti foglaljátok el a helyüket,
Mert ti lesztek majd az öregek.
S mindazt, mit nekik tettetek,
Azt adják nektek a gyerekek.
Azért előre intelek titeket,
Szeressétek az öregeket

[hr]

Reményik Sándor: Kegyelem

Először sírsz.
Azután átkozódsz.
Aztán imádkozol.
Aztán megfeszíted
Körömszakadtig maradék-erőd.
Akarsz, egetostromló akarattal –
S a lehetetlenség konok falán
Zúzod véresre koponyád.
Azután elalélsz.
S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz.
Utoljára is tompa kábulattal,
Szótalanul, gondolattalanul
Mondod magadnak: mindegy, mindhiába:
A bűn, a betegség, a nyomorúság,
A mindennapi szörnyű szürkeség
Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!

S akkor – magától – megnyílik az ég,
Mely nem tárult ki átokra, imára,
Erő, akarat, kétségbeesés,
Bűnbánat – hasztalanul ostromolták.
Akkor megnyílik magától az ég,
S egy pici csillag sétál szembe véled,
S olyan közel jön, szépen mosolyogva,
Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.

Akkor – magától – szűnik a vihar,
Akkor – magától – minden elcsitul,
Akkor – magától – éled a remény.
Álomfáidnak minden aranyágán
Csak úgy magától – friss gyümölcs terem.

Ez a magától: ez a Kegyelem.

[hr]

Dsida Jenő: Egyszerű vers a kegyelemről

Csodákat próbáltam:
arannyal, ezüsttel
hívtam a népeket,
jöjjenek énhozzám!
Hiába, hiába,
az arany nem kellett,
az ezüst nem kellett,
nem jöttek énhozzám.

Elmondtam naponta
tíz hegyibeszédet,
gyönyörű szavakat,
igéző szavakat,
hiába, hiába:
egy fül sem fülelte,
egy szív sem szívelte
a hegyibeszédet.

Tüzet is akartam
rakni az erdőben:
nyulacska ne fázzék,
őzike ne fázzék, –
hiába, hiába!
Gyújtófám kilobbant,
és a tűz nem akart
gyúlni az erdőben.

… S egyszer csak maguktól
gyűlnek az emberek,
együgyű szavamtól
sírásra fakadnak,
ránéznem alig kell
s a tűz is felszökken, –
az Úr áll mögöttem.

[hr]

Dsida Jenő

Diákimádság

Idegen szavak bábel-zavarából

félrevonulva, ím, lelket cserélek

s kezemet szépen összekulcsolom –

Te még megértesz, úgy-e Istenem,

Akkor is, hogyha magyarul beszélek?

Künt sáros, hullott, őszi levelek.

Csupasz fák ólmos, felhős ég alatt,

lomha köd fojtja a melódiákat –

és csak én vagyok egyedül merész,

akiből most is imádság fakad.

Engedd, Uram, hogy két karom kitárjam,

s szívem igya fel mind-mind az esőt

és tönkre-szikkadt, szomjas talajából

csíráztassál ki valami szent álmot,

szépet, boldogat, nagyot, jólesőt!

Acélozzad meg két karomnak izmát,

hogy szebb jövendőm piros hajnalán

nagyon erősen megöleljelek,

s kebleden sírjam le a múlt bűnét,

utolsó Védőm, Istenem, Atyám!

Hadd bontsam ki majd selymes lobogómat,

s míg sziporkázó, víg tavasz ragyog –

csordultig telve hittel, akarással,

zenés ajakkal kiáltsam az égbe:

Istenem, olyan fiatal vagyok!

[hr]

Wass Albert: Hontalanság hitvallása

Hontalan vagyok,
mert vallom, hogy a gondolat szabad,
mert hazám ott van a Kárpátok alatt
és népem a magyar.

Hontalan vagyok
mert hirdetem, hogy testvér minden ember
s hogy egymásra kell, leljen végre egyszer
mindenki, aki jót akar.

Hontalan vagyok
mert hiszek a jóban, igazban, szépben.
Minden vallásban és minden népben
és Istenben, kié a diadal.

Hontalan vagyok
de vallom rendületlenül, hogy Õ az út s az élet
és maradok ez úton, míg csak élek
töretlen hittel ember és magyar.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük