Milyennek látszol?
2012. november 18. vasárnap
(Szolgálattevő: Katona Béla református lelkipásztor)
Textus: Lukács 7:1-10
Kedves Testvérek!
Egy gyógyítási történetet olvastam az alapigében. Méghozzá egy különleges gyógyítási történetet. Hiszen nem mindennapi esemény az, amikor valaki egy számára fontos beteg személyhez hívatja azt, akitől a gyógyítást várja, ám nem találkozik sem a közbenjáró, sem a beteg a gyógyítóval, de a gyógyulás mégis megtörténik. Igen, érezzük, hogy itt valami földöntúli csoda történik. Valóban. Jézus gyógyít meg egy beteg rabszolgát az előbb hallott nem mindennapi módon.
A kapernaumi századosról jó néhány dolog kiderül igeszakaszunkban. Először is az, hogy emberséges. Ez nem tűnik nagy erénynek, de látjuk abból, hogy a haldokló szolgájának gyógyulást szeretne. Itt valójában egy rabszolga életéről van szó. Azért elmondhatjuk, hogy abban az időben sokan gondolkodtak és cselekedtek úgy, hogy ha egy rabszolga megbetegedett, halálán volt, hogy semmi gond, van másik! Mintha egy tárggyal lett volna egyenértékű egy ember élete. Egy rabszolgát sok esetben ennyibe néztek. De ez a százados nem így tett. Ő emberszámba vette még a keze alatt dolgozó, gürcölő rabszolgát is. És mi hogy vagyunk ezzel? Meglátjuk az embert mindenkiben? Isten teremtményeként tudunk nézni bárkire? Könnyen rámondjuk erre, hogy ó, igen, természetesen, pedig mi is tudjuk osztályozni, kategorizálni embertársainkat. Nem kellene, mert Isten se teszi. Velünk kapcsolatban sem.
A százados szívén viselte rabszolgájának sorsát és miután hallott Jézusról elküldött hozzá néhányat a zsidók vénei közül. Egy római katona zsidó elöljárókat küld Jézushoz. Nem volt ez gyakori jelenség. A vének pedig elmennek, elhívják Jézust s teszik ezt úgy, hogy dicsérik, méltatják a századost. Megnyilvánulásukból tetten érhető a százados tisztelete. Nem sokkal később a barátait is elküldi Jézushoz a százados, és az üzenetből, melyet visznek a barátok, kiderül, hogy mit gondol a százados önmagáról, de az is, hogy mit gondol Jézusról.
Igeszakaszunkon való elmélkedésünk kapcsán gondolkodjunk el bizonyos dolgokról. Először is azon, hogy mit mondanak rólunk a kívülállók? A kapernaumi századosról egyértelműen dicsérő módon szóltak a zsidó vének. Méltónak találták arra, hogy Jézus segítsen rajta. S vajon rólunk mit mondanak a kívülállók? S egyáltalán kik azok a kívülállók? Azok az emberek nevezhetőek kívülállóknak meglátásom szerint, akik ismernek bennünket, de ez csak egy felületes ismeretség. Tudják nevünket, azt is, hogy mivel foglalkozunk, ismernek, de csupán arcról vagy hallomásból. Ennyi, vagyis ilyen kevés dolog is elég ahhoz, hogy másoknak legyen valamilyen véleményük rólunk. Több mint elgondolkodtató, ha mindenki csak szid, és rossz véleménnyel van rólunk. Általában ezt kevesen merik a szemünkbe mondani, pedig meg kell becsülni az ilyeneket. Persze jogos gondolat, hogy nemcsak a vélemény számít, hanem meg kell nézni azt is, hogy ki mondta, de ha valakiről csak rosszat lehet hallani, ott valami nincs rendben. De bármilyen meglepő lesz is a következő mondatom, mégis ki kell mondjam: az sem túl jó, ha valakit mindenki csak dicsér. Persze egyértelműen jobb, mint amikor valakiről csak rosszat mondanak, de ez sem normális dolog, valami deficitről árulkodik. Olvastam egy rövid történetet arról, hogy egyszer egy püspök sorban felkereste egyházának papjait és megkérdezte tőlük, hogy mások milyen véleménnyel vannak róluk. Az egyik ilyen alkalommal azt mondta az egyik lelkész, hogy „Püspök úr! Engem itt mindenki szeret és csak dicsér. Nekem nincsenek ellenségeim!” A püspök pedig azt mondta erre, hogy „Ez esetben sürgősen el kellene kezdened dolgozni, komolyan venni a küldetésedet, mert Jézust se szerette mindenki, hogy élhetné meg ezt egyik tanítványa.” Valóban nincs rendben annál az embernél, akit mindenki csak dicsér – bár ilyen veszély keveseket fenyeget. Való igaz: Jézust sem kedvelték sokan. Tömegeket vonzott magához, sokszor sokan vették körül, de voltak, akik kerülték, vagy egyenesen a gyenge pontjait keresték, annyira nem szívlelték. Miért lehetett ez? Többek között azért, mert ismerte küldetését, és tette a dolgát, az ilyen ember pedig sokaknak csípi a szemét. Hogyan is írja a Prédikátor könyve? Minden fáradozást és sikeres munkát az emberek kölcsönös irigysége kísér.(Préd 4:4) Nézd meg, hogy a fáradozó és sikeresen munkálkodó embereknek milyen sok az irigye! Nem a munkát irigylik tőle, hanem a sikereit, pedig az senkinek nem pottyan az ölébe.
Alapigénk kapcsán tegyük fel azt a kérdést is, hogy mi a véleményük rólunk a barátainknak? A kapernaumi századosnak voltak barátai és számíthatott is rájuk. Nekünk vannak-e barátaink? Hány barátunk van? Van, aki azt tartja magáról, hogy sok baráttal rendelkezik. Más azt mondja: nem nevezek akárkit barátomnak, mert az mélyebb kapcsolatot feltételez. Tényleg érdemes tisztázni a barát fogalmát. Valaki azt mondta: A barát az, aki mindent tud rólad, mégis szeret. Ma sok embernek nincs barátja. Sőt, egyre jellemzőbb a társas magány fogalma. Ez azt jelenti, hogy valakinek van ugyan társa, mégis olyan, mintha nem lenne. Csak élnek egymás mellett, mint két idegen. Ez elég nyomorúságos helyzet lehet. A János evangéliuma 5. részében van egy történet, melyben a 38 éve beteg ember azt mondja Jézusnak: Uram, nincs emberem… Az egyik legszomorúbb, legfájdalmasabb mondata ez a Bibliának és vannak, akik ugyanígy éreznek manapság. Viszont a Márk evangéliumában olvasunk egy esetről, amikor egy bénát visznek Jézushoz, ám mivel annyira sokan hallgatják Jézust, hogy tele van az emberekkel az adott ház, hajlék, ezek négyen, akik a bénát vitték, megbontották a háznak a tetejét azért, hogy a béna Jézus elé kerüljön. Na, erre kevesen képesek. Családtagok vagy igaz barátok lehettek, akik ezt is vállalták. Vannak-e ilyen barátaink? Ők mit mondanak rólunk a hátunk mögött? Vagyunk-e valakinek ilyen barátai? És mi, hogyan nyilatkozunk meg róla, amikor ő nem is hallja?
A harmadik dolog, ami gondolkodtasson most el bennünket, hogy milyennek látjuk saját magunkat? Mert gondolnak valamit rólunk a kívülállók, a bennünket kevésbé, mondhatom így: felszínesen ismerők. Gondolnak rólunk valamit a barátaink, akik jól ismernek. De mit gondolunk saját magunkról? Ezzel kapcsolatban szeretném megállapítani, hogy bármikor, bármilyen helyzetben, bárki előtt önmagunkról megnyilvánulunk, eláruljuk azt, hogy mi van a lelkünkben. Ilyenkor feltárunk valamit önmagunkból akarva-akaratlanul is. Mindenki látja magát valamilyennek és ezt Isten és emberek előtt is megmutatjuk. Egy bibliai példával hadd illusztráljam ezt először: Jézus egyik alkalommal elmondja, hogy két ember megy fel a templomba imádkozni. Egy farizeus és egy vámszedő. A farizeus – vagyis az, aki naponta igyekezett Istennel való kapcsolatát megélni, olvasta, tanulmányozta az Úr törvényeit – így szól: Isten, hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember: rabló, gonosz, parázna, vagy mint ez a vámszedő is. Böjtölök kétszer egy héten, tizedet adok mindenből, amit szerzek. A másikról, a vámszedőről pedig kiderül, hogy távol állva, még szemét sem akarta az égre emelni, hanem a mellét verve így szólt: Isten, légy irgalmas nekem, bűnösnek. Milyennek látta önmagát ez a két ember? Az egyik fantasztikusnak, csúcsszupernek látja saját magát még Isten előtt megállva is, míg a másik alázatosan, bűntől terhelten jön az Úrhoz, érezve irgalomra szorultságát. Isten előtt fohászkodva is másképpen látjuk és láttatjuk magunkat s ugyanez a helyzet az emberekkel való kapcsolatainkban is. Amikor azt mondja valaki, hogy ó, én szerencsétlen, nekem semmi sem sikerül – ezzel is magáról vall az illető. De a mindenhez értek, bármit megoldok, elképesztő fazon vagyok is egyfajta gondolkodásmód. Van, aki odáig merészkedik, hogy azt fogalmazza meg: majd megmondja ő Istennek… és sorolja az Úrral szembeni kifogásait. Az ilyen ember nincs tisztában saját helyzetével, Isten előtti állapotával. Milyen Isten az, akinek földi ember beolvashatna, szemére vethetne dolgokat, mert nem úgy alakította életünket, ahogyan az nekünk tetszik? Semmilyen, hatalom és erő nélküli, akinél nincs igazság. De a világ Ura, a Teremtő és Mindenható Isten nem ilyen. Számon kérni Ő fog bennünket és nem mi Őt. Előtte akkor látja helyén önmagát az ember, ha alázatosan közeledve tud kérni és várni. Ám, ha az Úr nem azt teszi, amit kérünk, akkor is tudunk Benne bízni?
Nem vagyok méltó arra, hogy a házamba jöjj. Hatalom alá vetett ember vagyok – ezt gondolja magáról a mások által elismert, dicsért, tisztelt százados. Van-e bennünk ilyen alázat? Észrevesszük-e, hogy mi is hatalom alá vetett emberek vagyunk? Ez különösen fontos kérdés azok felé, akiknek van hatalmuk valamire, mert Isten felruházta őket hatalommal. Élnek, vagy visszaélnek vele? A hatalom alá vetett ember tudja, hogy el kell számolnia egykor a rábízottakkal és egyáltalán nem mindegy, hogy kivel, mit és hogyan cselekszik.
Csak szólj egy szót és meggyógyul a szolgám – üzeni Jézusnak a százados a barátain keresztül. Mekkora bizalom ez Jézus irányába! Meg van róla győződve, hogy Jézus szavának hatalma van. Ezt így hallotta róla másoktól és el is hitte. Testvérek! Jézus szavának valóban hatalma van. Ma is. Hiszed ezt? Akkor gyere hozzá! Őt keresd! Olvasd szavát a Bibliában és hallgasd az igei üzeneteket az istentiszteleteken! Gond van az életedben? Melyik pontján? A házasságodban? A családodban? A munkahelyeden? Az egészségeddel? Kérd Jézust, hogy gyógyítsa meg, ami beteggé lett! Kérd, hittel, semmit sem kételkedve! Megtapasztaltad már, hogy tud segíteni? Akkor beszélj róla másoknak! Ne szégyelld, és ne titkold Őt és Vele való kapcsolatodat! Életet menthetsz bizonyságtételeddel!
Jézus – noha nem találkozott személyesen ezzel a századossal – azt mondja róla, hogy ekkora hitet nem találtam egész Izraelben. Neked mekkora a hited? Ha csak egy mustármagnyi lenne, hegyeket mozdíthatnál el a helyükről. Sokszor bizonyulunk kicsinyhitűeknek élethelyzetekben. Miért? Mert magunkra és emberi lehetőségeinkre nézünk, ahelyett, hogy az Úrra néznénk, és Benne bíznánk. Hitünk ugyanis a nehézségekben mutatkozik meg leginkább. Könnyű hinni áldások, boldog pillanatok idején, de betegségben, fájdalomban, nyomorúságos helyzetekben tudunk-e hinni, tudjuk-e kérni Őt, hogy segítsen?
A mai igehirdetésben szóltam arról, hogy gondolkodjunk el annak kapcsán, hogy vajon mi a véleményük rólunk a kívülállóknak, a barátainknak és önmagunknak, azaz milyennek látszunk? De a leglényegesebb, hogy Jézus milyennek lát, hogy Ő mit mond rólunk. Mondhatja azt, hogy nem ismerlek titeket. Mondhatja azt, hogy nagy a te hited. Mondhatja azt is, hogy jól van jó és hű szolgám, a kevésen hű voltál, többre bízlak ezután. Hogy milyen vagy, milyennek látszol, erről sokan sok mindent gondolnak, de Jézus szava, véleménye a döntő. Keressük Őt rendszeresen és helyére kerül minden és mindenki az életünkben: saját magunk éppen úgy, mint szeretteink, barátaink, munkatársaink, valamennyi embertársunk, de még az örömök és a nyomorúságok is! Ámen
Az istentiszteleten énekelt énekek: 234, 89, 269, 154, 466, 479